2016. június 7., kedd

Quando vos vere postulo... III.

Quando vos vere postulo... III.

Igen, itt is van a következő rész, a lezárt vizsgaidőszakom örömére. Mostantól valamelyest sűrűbben lesznek részek publikálva, mivel jelentősen több időm lesz terveim szerint, mint eddig volt. Remélem tetszeni fog ez a kis szösszenet is, továbbra is Morgennek szeretettel, nem ígérem, hogy ez a befejező darabja, de megeshet.


Rendben, feladom! Hová megyünk? – kémlelte környezetünket, ahogyan átvágtunk a milánói utcákon. Élvezettel néztem, ahogyan nem igazodik ki a városon, s jelen pillanatban rajtam sem. Dúsan redőzött ruháját könnyedén húzta maga után, amiben gyémánttá vált Itália ékszerdobozában. 
- Csak bemutatlak egy barátomnak, akinek már rég be kellett volna – válaszom nem elégítette ki túlságosan, de ne szerettem volna leleplezni, hogy hová is készültünk. 
Egészen a műterem ajtajáig nem szólalt meg, jelezve, haragszik rám és mélységesen meg van sértve, de majd megbékél a helyzettel. Kettőt kopogtam a dísztelen faajtón, amire kinyílt egy rés, benne Salai tágra nyílt szemeivel, s elsietett urát értesíteni váratlan érkezésünk felől. Isabell kérdőn pillantott fel rám, nem értette, miért nem lehet rögtön beengedni minket, ha egyszer baráthoz jövünk, de majd egyszer talán elmagyarázom neki mitől is tart annyira a ház ura.
- Most már igazán elárulhatnád kihez is jöttünk – vált egyre feszültebbé, frusztrálhatta a helyzet, hogy először jön egy olyan helyre, amiről semmit nem tud.
- Inkább hagyom, hogy megismerkedjetek, Tesora mia – nyomtam apró csókot feje búbjára, de ez sem igazán nyugtatta meg, sőt. Az ajtó pillanatok alatt ismét nyílt, és Leonardo vidám arca bukkant fel mögötte, megszokott sapkájával fején.


- Ezio, drága barátom! Isten hozott nálam! – tárta szélesre a bejáratot, s invitált be minket – Ön pedig bizonyára a híres Altezza! Lieta di conoscervi! – hajolt meg előtte és csókolta meg finoman apró kezét.
- Az Isabell is megteszi – képtelen voltam eldönteni abban a pillanatban, hogy valódi-e őszintének tűnő mosolya, ám idővel azzá vált - Altrettanto a lei.
- És még humora is van, csodálatos! – csapta össze kezeit elégedetten, de ugyancsak fürkészte hölgyem arcát, amiből ki tudtam következtetni, mit is szeretne tőle, bár meg tudtam érteni okát. Értetlenül jártatta szemeit köztem és Leonardo között, majd inkább a műterem falaira tévedt tekintete, ami némi segítséget nyújthatott neki. 
- Ezio… - állapodott meg végül rajtam, fel nem tett kérdésével és enyhén fenyegető hangsúlyával.
- Nem szeretném, hogy arcod látványa egy pillanatra is elhomályosodjon – indokoltam beleegyezésem, a lehető legjobb ténnyel, mire Salai hitetlenül megforgatta szemeit, és közben még Leo nagyon is jól szórakozott.
- Fantasztikus, hogy mikre rá nem veszel… - egyezett kérésembe egyelőre nem túl nagy lelkesedéssel, mire levegőt vettem, hogy mondjak még valamit, de Isten tudja miből, ráérzett vágyálmomra – de a ruha marad! – jelentette ki határozottan, amibe, aligha mert volna bárki is belekötni.
- Fél siker – sóhajtottam tettetett szomorúsággal, majd bevetve könyörgő tekintetem, ami eddig sosem hagyott cserben, még utoljára bepróbálkoztam.
- Ezzel engem nem hatsz meg – utánozta le arcom minden egyes mozdulatát, aminek hatására Leonardoból és segédeiből kitört a nevetés. 
- Jó, rendben! – adtam meg magam, mire tartva szemkontaktusunk, olyan igazán édesen elmosolyodott.
- Maradjatok így! – rohant el a művész, majd vászonnal tért vissza kezei közt nemsokára és még néhány szükséges eszközzel – egy egészen keveset, közelebb lépnétek egymáshoz? – hajolt ki a hatalmas vászon takarásából, s kérésének eleget téve, közvetlenül szoknyájának szegélye elé léptem.
- Arról nem volt szó, hogy én is rajta leszek! – háborodtam fel, de kihasználva az alkalmat, megragadtam karcsú derekát és közelebb vontam.
- Késő bánat, de már nincs visszaút – vezette fel hölgyem puha tenyereit karomon, melyek mintha sosem érintették volna a gyilkos fegyverek érdes markolatát, befészkelve magát ölelésembe. 
- Tökéletes! – kiáltott fel hirtelen a festő, mire az Altezza enyhén összerezzent. Nem kedvelte a hirtelen hangokat, pláne, ha ezek még hangosak is voltak ráadásul.
- Akkor most napokig így fogunk állni? – érdeklődtem tartva az igenlő választól. Ínyemre volt ez a testhelyzet, de azért olyan hosszú ideig még én sem bírnék így állni.
- Azt hiszem be fog görcsölni az arcom, ha még óráig kell mosolyognom – súgta nehézkesen, megpróbálva alig láthatóan mozgatni vékony ajkait. Még mindig nehezére esett neki használni anyanyelvünket, ami jelentősen eltért az övétől, s egy szinten, furcsán is hatott tőle, bár így legalább értettem, hogy mit is mond. Esténként sokszor mesélt, de mindig annyira belefeledkezett temérdek mondandójába, hogy akarva-akaratlan, valami különleges nyelvre váltott át, mely tökéletesen illett személyéhez. Igazi angyal volt. 

Salai néha érdeklődve sétált el Leonardo háta mögött, megszemlélve, amit a művész a vászonra vázolt belőlünk. Sűrűn pillantott fel ránk, és valamiért képtelen voltam nem észrevenni az ajkai szegletében megbúvó folyamatos vigyort. Egy óra múltán azonban javában elfáradtunk, valamint jelentősen megelégeltük a helyzetet. Azt hiszem ekkor fogadhattam meg, hogy sosem leszek többé szereplője egy festménynek sem.
- Öhmm… Leonardo, tarthatnánk némi szünetet? – fordultam felé segélykérő pillantások közepette. Karom már javában zsibbadt, térdeim belefásultak az állásba. Kérdésemre halk sóhaj szakadt fel az Altezza lelkéből, ahogy kinyújtóztatta elgémberedett karjait.
- Már vagy fél órája szóltam, hogy elmehettek… - biccentette oldalra fejét, várva reakciónkat, de értetlen tekintetekkel találkozott -… minden bizonyára belefeledkezhettetek.
Share:

2016. június 1., szerda

Valami új

Valami új

Halihó! Régebben még elkezdtem egy történetet, amit ide is áthoznék és folytatnék. Történelmi fikció, vannak valós alapjai, méghozzá egy lég ismert személy életrajza, már amit tudni lehet róla. A részek az életének egy-egy monumentumát fogják feldolgozni terveim szerint, de még lehet összefüggő történet lesz belőle. Remélem szívesen olvassátok majd. Itt is lenne hozzá a kedvcsináló.



Az óra monoton kattogása képviseli a zaj minden formáját a sötét szobában. Katt-katt-katt-katt... Mindennek a közepén, az öreg tervezőasztalon egy lámpa ég, s szórja szét erős fényét a sima felületen, amin egy fehér gabardin anyag terül végig. Rajta kecses, törékeny női kéz dolgozik elmélyülten. Néha megáll, nagyot szív az izzó cigarettából, majd kifújva ezüstös füstjét, folytatja a zakó elkészítését, s a gondolkodást.

 - Mademoiselle! Mademoiselle! Kérem, árulja el, miért pont a gabardin? - Hangzik el fejében a mondat sokadszorra a riporter hangján. - És a kamélia? 

Éjfelet üt az óra, de őt, ez cseppet sem zavarja, s rendületlenül dolgozik tovább a gyér lámpafényben. A ruhadarab lassan kezd mellényformát ölteni, oldalán két zsebbel, s kétsoros, fekete szegéllyel szélein. Holnapra, vagyis ma délutánra készen kell lennie, nem a vásárlók miatt, hanem önmagáért. Sosem szeretett várni, ám mivel a tökéletes munkához idő szükséges, így kénytelen legyőzni ezen tulajdonságát, s elméjét békére inteni. Ingerülten nyomja el az utolsó csikket, majd eddigi művét felvéve, átcipeli a nem messze lévő varrógéphez. Hamarosan kész, már csak néhány öltés és a kor újabb forradalmi darabja készül el, nem szabad hibázni. 

- Mademoiselle! Mademoiselle! Ön honnan származik? - Kérdezték sokadjára azon a napon, amikor bemutatták a felsőbb köröknek. 

Ám valami még hiányzik.
Share: